„Ott voltam, amikor megszólalt a város”

u̲t̲ó̲l̲a̲g̲o̲s̲ i̲n̲t̲e̲r̲j̲ú̲ e̲g̲y̲ a̲k̲t̲í̲v̲ r̲é̲s̲z̲t̲v̲e̲v̲ő̲v̲e̲l̲

Riporter: Hol volt 1956. október 23-án, amikor minden elkezdődött?

Résztvevő: Azt hiszem, ezt a napot nem lehet „hol”-lal kezdeni. Ez egy hang volt. Egy morajlás, ami végigment a városon. A Bem tér felől jött, és mire odaértem, már nem voltam egyedül. Sosem voltam forradalmár. Csak egy huszonéves fiú, kabátban, félelemmel a zsebemben.

Riporter: Félt?

Résztvevő: Igen. Nagyon. De volt valami furcsa ebben a félelemben. Nem bénított meg. Együtt lélegeztünk. Amikor valaki azt mondta: „Elég volt.” – senki nem kérdezte, hogy miből. Tudtuk.

Az utcákon zászlók voltak, lyukasak. Mintha a hiány beszélt volna helyettünk.

Riporter: Részt vett az összecsapásokban?

Résztvevő: Nem terveztem. Senki sem tervezte. De amikor a rádiónál lövések dördültek, már nem volt visszaút. Köveket adtunk kézről kézre, mintha kenyeret osztanánk. Valaki mellém esett. Nem ismertem. Mégis ismertem.

Ott tanultam meg, hogy a szabadságnak súlya van.

Riporter: Mit érzett november 4-én?

Résztvevő: A csendet. Ami a tankok után maradt. Nem olyan csend volt, mint éjszaka, hanem mint temetéskor. Tudtuk, hogy vége. És mégsem volt vége.

Az egyik társunk csak ennyit mondott:

„Elvehetik az utcát, de nem a tegnapot.”

Riporter: Megérte?

Résztvevő: Ezt sokáig nem tudtam. Voltak évek, amikor azt mondtam: nem. Amikor hallgattunk. Amikor félrenéztünk. De ma már tudom.

Nem azért éltük túl, hogy megbánjuk.

Zárógondolat

Ez az interjú nem hősökről szól. Hanem emberekről. Akik egy pillanatra kimondták azt, amit addig csak gondolni volt szabad.

És a város válaszolt.

„1956 nem egy dátum volt. Hanem egy mondat, amit nem lehetett többé kitörölni.”